Gondolkodtál már azon, hogy hogy manipulálhatták az oroszok az amerikai választásokat online trollsereggel? Vagy hogy miért hisznek el ezerszer cáfolt gondolatokat az interneten, és miért osztják meg őket az emberek, mintha muszáj lenne?
Egyperces gondolatébresztőnk következik arról, hogy hogy jutottunk idáig, és hogy hol a mi felelősségünk a folyamatban.

Az emberiség történelmében állandó a fejlődés. Bár már időszámításunk előtt Szókratész  kijelentette, hogy az utolsó értelmes generáció ők voltak, és a fiatalok csak pusztulást és erkölcsi fertőt hoznak magukkal, lényegében minden nemzedékkel előrébb és előrébb kerültünk. Minden őket érő kritika ellenére, az új korcsoport felhasználta őseik tapasztalatának időtálló részeit, és értékeiket tovább hordozták. A fiatalok tanultak és fejlesztettek, az oldtimer részleg pedig, amikor már nem tudta tartani a tempót az újdonságokkal, békésen megmaradt a maga fakuló, de alapvetően működő dolgaival. Mindenki rendben volt ezzel, évekig jó volt a pattintott kőbalta, minek szenvedni a fémekkel, amúgy is biztos megcsillannak vadászat közben. Az élet lassan haladt tovább. Ám ez a tempó, ahogy teltek az évek, és különösen a 20-21. századdal, őrületes rohanásba kezdett. Amíg a nagyszüleink még arról nosztalgiáznak hogy milyen volt vizet hordani a kútról, vagy hogy milyen csoda volt, amikor bevezették az áramot az első házba a faluban, addig a mostani éra feltörekvői, a digitális bennszülöttek, egy olyan világban élnek, ahol szállás és élelem mellett az internet is alapszükséglet. A digitalizációval viszont ez a hátrahagyás már csak apró, leszakadt falvakban, vagy lakatlan szigeteken, érintetlen törzseknél maradt meg. Az internet már nem hagyja lassulni a személyes világok tempóját, majd elszakadni a rajtól azokat, akik erre a kozmoszra már nem feltétlenül vágynak, vagy vágynak rá, csak már nem pontosan tudják, hogy mi is az. Online kell ügyet intézni, csekket fizetni, orvoshoz bejelentkezni, és a külföldön lévő ismerősöket sem postagalambbal érjük el, hanem bizony Skype-on, HAL 9000 szemébe nézve tudunk beszélgetni.
Ez idáig sem volt egyszerű, ám a közösségi média fórumok színrelépésével 180 fokot fordult az web világa. 
A kezdeti ellenállás után, az idősebb korosztály szép lassan felköltözött az online térbe, elkezdte belakni. Funkcióit viszont a offline életben megszokott világ mentén kezdték el értelmezni és használni. Hozták a régi szokásokat: az ismerősök születésnapi és névnapi felköszöntését (opcionálisan virágos, cicás, csillogós e-ajándékkártyával megspékelve), a karácsonyi, szilveszteri és húsvéti üdvözlő verseket. A sikerek és boldogságok megosztását, az unokák fotóit, amelyeket ezidáig csak a minket meglátogató ismerősöknek lehetett büszkén mutogatni. De hoztak magukkal valami alapjában véve tiszteletreméltó, ám annál működésképtelenebb dolgot az internet sztyeppéire.
Az írott sajtó tiszteletét. 
Az álhírgyártás nem új keletű probléma, az előző századokban is küzdöttek már vele, de ahogy minden más, ez is iparosodott, nagyobb, elérhetőbb lett. Sőt, a tartalmak még hatékonyabb terjesztésére iparág is épült. Míg régen az elhivatott, tisztes polgárnak írógéppel, vagy akár kézzel kellett először papírra vetnie korszakalkotó gondolatait (sületlenségeit, vagy épp célzottan megtévesztő üzeneteit – rosszindulatból, gazdasági vagy háborús okból), majd ehhez nyomdát szerezni, a nyomtatásra a pénzt előteremteni, majd azt eljuttatni az emberekhez, rikkancsokat fizetni vagy házalni. Idő, energia, pénz. Manapság, az internet világában ezer fórumon, ezer formában, az ember percek alatt ollózhat össze “cikkeket”. És mindössze egy naív kattintás azt tovább terjeszteni újabb és újabb embertömegeknek. És ha ezt elegen csinálják, valamelyik iteráció eljut a témában legártatlanabb illető elé is.
Innentől pedig nincs megállás. A Facebook és társai nagyon szeretnének az egyszeri felhasználó kedvére tenni, így a népszerű, klikkhajhász, figyelemfelkeltő szalagcímmel ellátott tartalmakat, amelyek forgalmat generálnak, hamar az érdeklődő felhasználó elé keverik az algoritmusok, a reklám és egyéb bevételek reményében. Ami még az ártatlan témákban, mint a főzés, vagy a lego ritkaságok gyűjtése, alapvetően nem problémás folyamat, az a nyerészkedő, vagy aktívan ártó álhírekkel már egészen más képet fest. A rendszer pedig lassan buborékot húz az óvatlan felhasználó köré, beszűkítve az őt érő ingereket, formálja világlátását, meghatározza döntéseit. Így lett lassan az ártatlan likevadász, könnyű pénzkeresetre épülő álhírekből kihaltnak hitt betegségek reneszánsza.
Az ok prózai. Az emberi elme tulajdonképpen megegyezik a valóságról, mivel az adaptív stratégia a túlélés záloga volt évezredeken át: a másik tapasztalatait, ismereteit, érzékleteit felismertük és felhasználtuk. Elhittük, hogy ha ijedten bámul egy fára, akkor ott fenyegetés van, nem csak gyümölcs. Aki nem így cselekedett, az hamar veszteséglistára került. Magunk is kipróbálhatjuk, hogy milyen jól működik ez az ösztön a mai napig. Lépjünk át jó látványosan megnézve egy pontot az utcán, kérjük meg egy barátunkat is, hogy tegye ugyanezt, ugyanott, és a harmadik ember már magától fogja csinálni, mivel az egyén könnyen magáévá teszi a közösség ítéletét, főleg ha nem találkozik más nézőponttal. Ezen folyamatoknak pedig a közösségi média igénykielégítő mikrokozmosza remek környezet. Így lesz a citromból rákgyógyszer, az ufókból valóság, a történelemből hazugság, agresszorból megmentő.
Mi ebből a tanulság? Ez a hatás nem csak az idősebb korosztályt érinti, ám ők a legveszélyeztetettebbek. Amíg az oktatási rendszer nem reagálja le a minket körülvevő új világot, és jön rá, hogy lassan senior továbbképzéseket is kell tartani, addig a mi felelősségünk, hogy aktívan megtanítsuk a környezetünkben élő időseket az internet biztonságos használatára, ahogy anno minket vezettek át először kézen fogva a forgalmas úton.